NÉZD MEG MINDENNAP!!!!!!!!!!!!!
NO COMMENT!
2012. június 29.
2012. február 15.
A király és a szent (zen tanmese)
Történt egyszer, hogy egy király megismert egy buddhista szerzetest, akinek
egyszerű és ártatlan életvitele nagyon mélyen megérintette. Szép lassan el
is fogadta mesterének a szerzetest. Mivel azonban nagyon gyanakvó és
számító király volt, folyton a jellemét fürkészte, sőt, figyeltette is
néhány udvaroncával. Biztos neki is van valami folt az életében!
De amikor a detektívjei is mind azt mondták róla, hogy ennek az embernek
azután semmi folt nincs az életében, teljesen tiszta és egyszerű, egy igazi
szent, egy valóságos Buddha, úgy érezte teljesen meggyőződött a szerzetes
ártatlanságáról. Ekkor odalépett hozzá, a lába elé borult és azt mondta:
- Uram, jöjj velem, és élj a palotámban! Miért maradnál itt, a fa alatt? -
A lelke mélyén azonban azt várta, hogy az majd visszautasítja a meghívást,
és azt válaszolja: "Nem, én egyszerű ember vagyok. Hogyan is élhetnék egy
palotában?"
Annak ellenére, hogy ő maga hívta meg, ezt a választ várta! Ugye milyen
komplikált az emberi elme? Meghívja, és közben azt gondolja, hogy ha a
szent elfogadja a meghívást, az nagy öröm lenne, mégis a felszín alatt úgy
véli, hogy a szent, ha valóban szent, akkor majd visszautasítja, és azt
mondja neki: "Nem, én egyszerű ember vagyok, itt élek a fa alatt; ez az én
egyszerű életem. Elhagytam a világot, lemondtam a világról, többé nem
mehetek már vissza." De a szent valóban szent volt, igazi Buddha, és így
felelt:
- Rendben. Hol a hintód? Hozd, és már indulhatunk is! Mert ugye aki
palotába megy, annak megfelelő kocsi is kell. Nem mehet gyalog! Hozd a
hintót!
A királynak a lélegzete is elakadt: "Ez a fickó egy szélhámos! Csak
megjátszotta a nagy egyszerűséget, közben pedig csak arra várt, hogy
beköltözhessen a palotámba!" De most már nem volt mit tenni, hisz ő maga
hívta meg. S mivel tartotta magát a szavához - szamuráj volt, nagy harcos,
hatalmas uralkodó - azt mondta magában: "Rendben. Így jártam. De ez az
ember fabatkát sem ér! Még csak meg sem próbált visszautasítani. Vissza
kellett volna utasítania a meghívásomat!"
Hozatta a hintót, de többé már nem volt boldog, egyáltalán nem. A szentnek
viszont nagyon tetszett a dolog. Úgy ült a hintóban, mintha ő lenne a
király, a király pedig egyre komorabbá vált, és nagyon ostobának érezte
magát. Az emberek meg csak bámultak az út mentén: "Oda nézzetek! A meztelen
fakír a király hintójában!"
És valóban úgy ült ott, mint egy született uralkodó, a király pedig nagyon
szerencsétlenül festett mellette. A szent közben nagyon jókedvű volt. És
minél jobb kedvű lett ő, a király annál komorabb és mogorvább lett. "Most
aztán hogyan szabaduljak majd meg ettől az embertől? Én magam sétáltam be a
kelepcéjébe. Az a sok detektív meg a sok kém mit sem ért - egyik sem látott
át a fickó tervén!" - tépelődött a király. Mintha csak azért ült volna ott az
a szerzetes fa alatt évekig, hogy ezzel elkápráztassa a királyt!
A király már előre berendezte a palota legjobb szobáját arra az esetre, ha
mégis elfogadná a meghívást. De persze egy percig sem hitte, hogy a szent
valóban eljön vele. Ugye milyen megosztott az emberi elme? Csinál valamit,
de közben az ellenkezőjére számít. Ha a fickó ravasz lett volna, akkor
egyszerűen visszautasítja azt mondta volna, hogy "Nem!"
A király tehát berendezte neki a legjobb szobát. A szent pedig bevonult -
ő, aki évekig egy fa alatt ücsörgött és azonnal nekiállt dirigálni: "Hozz
még ezt, hozz még azt! Ha az ember palotában lakik, úgy kell élnie, mint
egy királynak!" A király egyre jobban összezavarodott. Persze, ő hívta meg,
így aztán a vendég bármit is kért, azonnal megszerezte neki. De egyre
nehezebben viselte a szerzetes jelenlétét, és mindennap egyre mérgesebb
lett, mert a szent valóban úgy kezdett élni, mint egy király. Sőt, még
jobban is élt mint maga a király, hiszen a királynak megvoltak a maga
gondjai, a szent meg csak élt, mint hal a vízben. Ha úgy tartotta kedve,
egész nap csak aludt. Vagy sétálgatott a kertben, úszkált kicsit a
medencében, és csak pihent, csak pihent. A király pedig azt mondta magában:
"Ez a fickó egy igazi parazita!"
Egy nap aztán nem bírta tovább, és így szólt a szerzeteshez, aki éppen a
kertben sétálgatott:
- Szeretnék neked mondani valamit.
- Igen, tudom. Már akkor ez nyomta a szívedet, mielőtt még felkeltem volna
a fa alól. Már akkor ezt akartad mondani, amikor elfogadtam a meghívást. De
miért vártál vele ilyen sokáig? Feleslegesen szenvedsz. Látom, hogy
mennyire nyomorultul érzed magad. Nem is jössz már hozzám. Nem kérdezel
nagy metafizikai, vallási dolgokról, mint ahogyan akkoriban tetted, amikor
még a fa alatt üldögéltem. Tudom, mit akarsz kérdezni. De miért kellett hat
hónapot így elpocsékolni? Ezt nem értem. Ott helyben meg kellett volna
kérdezned, és azon nyomban tisztáztuk volna az egészet. Tudom, hogy mit
akarsz kérdezni, de azért csak kérdezz!
- Csak egy dolgot szeretnék tudni. Valójában mi a különbség most közted és
köztem? Nagyobb luxusban élsz, mint én! Sőt, nekem még dolgoznom is kell, és
az egész ország boldogulásáért én felelek, de neked még munkád sincs,
gondod sincs, semmiért nem vagy felelős! Féltékeny vagyok rád! És persze,
hogy nem jövök már hozzád, hiszen már nem hiszem, hogy* *bármi különbség is
lenne közöttünk. Gazdagságban élek, de ha úgy vesszük, te még nagyobb
gazdagságban
élsz, mint én. Mindennap azt mondod: "Hozzátok az aranyhintót! Kocsikázok
egy kicsit. Hozzátok ezt, hozzátok azt!" Finom étkeket eszel. És már nem is
vagy meztelen többé; a legjobb ruhákban jársz. Hát akkor mi a különbség
közted és köztem?
- Ezt a kérdést csak úgy válaszolhatom meg, ha velem jössz. Menjünk ki egy
kicsit a városból! - nevetett a szerzetes.
A király követte őt; mentek, mentek, hosszú ideig csak mentek, átmentek a
nagy folyón is, de csak mentek tovább. A király közben folyton azt kérdez
gette:
- Minek megyünk még tovább? Miért nem válaszolsz most?
- Várj egy kicsit! Megkeressük a legjobb helyet a válaszhoz.
Aztán amikor eljutottak az országhatárhoz, a király így szólt:
- Most már aztán tényleg álljunk meg! Ez itt a királyságom határa!
- Pontosan ezt a helyet kerestem. Én nem megyek vissza. Velem jössz, vagy
visszamész?
- Hogy mehetnék veled?! Itt van a királyságom, a vagyonom, a feleségeim, a
gyermekeim! Hogy mehetnék veled?!
- Most már látod a különbséget? Én továbbmegyek, és még csak hátra se
nézek. Ott voltam a palotában, élveztem a gazdagságot, de nem voltam
birtokló. Te birtokló vagy. Ez a különbség. Én továbbmegyek. -
Azzal levetkőzött meztelenre, visszaadta a királynak a drága ruhát. -
Tartsd meg a ruhádat, és légy újra boldog!
A király megértette, hogy milyen bolond is volt; most már látta, hogy ez az
ember valóban hatalmas kincs, igazi drágakő. A lába elé borult, és kérlelte:
- Ne menj! Kérlek gyere vissza velem! Nem értettelek. De most már mindent
értek! Igen, te egy igazi szent vagy!
- Visszamehetek, de ne feledd, akkor megint szomorú leszel! Nekem mindegy,
hogy itt vagyok, vagy ott vagyok, de te megint szomorú leszel. Engedd meg,
hogy boldoggá tegyelek! Nem megyek vissza veled.
A szerzetes minél inkább hajtogatta, hogy elmegy, a király annál jobban
ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen vele. Aztán a szent így szólt:
- Most már elég! Látom, hogy ostoba vagy! Visszajöhetek veled, de amikor
csak kimondom, hogy "visszajöhetek", a szemedben máris látom a régi félelmet.
"Lehet, hogy megint átver! Lehet, hogy csak színjáték volt az egész, hogy
itt a határon levetkőzött, és azt mondta, hogy elmegy, mert tudta jól, hogy
ezzel mély benyomást tehet rám"
Ha visszamegyek, megint nyomorultul fogod érezni magad, és én ezt nem
akarom.
Jegyezd meg jól, a kérdés nem az, hogy van-e vagyonod, vagy nincs, hanem,
hogy hatalmába kerített-e a birtoklási vágy, vagy sem. Nem az az egyszerű
ember, akinek semmije sincs, az az egyszerű ember, aki nem birtokló, aki
bármit el tud engedni könnyedén, aki soha nem néz vissza.
Az egyszerűséget nem lehet gyakorolni, az egyszerűség az ártatlanság
következménye. Ha elfojtod az igazi énedet - és ha megjátszol valamit,
akkor bizony el is fojtasz magadban valamit, akkor majd valahol máshol, más
formában fog visszaköszönni. Így csak egyre komplikáltabb, egyre ravaszabb,
egyre számítóbb, egyre fegyelmezettebb leszel; egyre inkább olyan, amiért
az emberek majd tisztelnek és becsülnek.
Ha élvezni akarod az egódat, a legjobb, ha szent leszel. De ha igazán
ünnepelni akarod a létezést, akkor csak légy teljesen szokványos, totálisan
hétköznapi, élj egy teljesen szokványos életet, mindenféle erőlködés
nélkül. Élj a pillanatnak! Ez az ártatlanság, és az ártatlanság elég. Ne
akarj egyszerűvé válni! Milliók próbálták már, és egyáltalán nem lettek
egyszerűek. Sőt, inkább csak komplikáltabbakká váltak, teljesen
belebonyolódtak a saját eszmerendszerük dzsungelébe.
Szabadulj ki az elméből - ez az ártatlanság. Légy elme nélküli - ez az
ártatlanság. Minden más magától következik majd. És amikor minden más
magától jön, annak hatalmas varázsa van. Ha tettetsz, ha megjátszol valamit,
az mesterkélt lesz, szintetikus, annak semmi köze nem lesz a természetességhez.
Ha magától jön, akkor azonban igazi boldogság és áldás lesz.
Osho
Azt hiszem, sokunkra ráfér e mese tanulságainak a levonása!
egyszerű és ártatlan életvitele nagyon mélyen megérintette. Szép lassan el
is fogadta mesterének a szerzetest. Mivel azonban nagyon gyanakvó és
számító király volt, folyton a jellemét fürkészte, sőt, figyeltette is
néhány udvaroncával. Biztos neki is van valami folt az életében!
De amikor a detektívjei is mind azt mondták róla, hogy ennek az embernek
azután semmi folt nincs az életében, teljesen tiszta és egyszerű, egy igazi
szent, egy valóságos Buddha, úgy érezte teljesen meggyőződött a szerzetes
ártatlanságáról. Ekkor odalépett hozzá, a lába elé borult és azt mondta:
- Uram, jöjj velem, és élj a palotámban! Miért maradnál itt, a fa alatt? -
A lelke mélyén azonban azt várta, hogy az majd visszautasítja a meghívást,
és azt válaszolja: "Nem, én egyszerű ember vagyok. Hogyan is élhetnék egy
palotában?"
Annak ellenére, hogy ő maga hívta meg, ezt a választ várta! Ugye milyen
komplikált az emberi elme? Meghívja, és közben azt gondolja, hogy ha a
szent elfogadja a meghívást, az nagy öröm lenne, mégis a felszín alatt úgy
véli, hogy a szent, ha valóban szent, akkor majd visszautasítja, és azt
mondja neki: "Nem, én egyszerű ember vagyok, itt élek a fa alatt; ez az én
egyszerű életem. Elhagytam a világot, lemondtam a világról, többé nem
mehetek már vissza." De a szent valóban szent volt, igazi Buddha, és így
felelt:
- Rendben. Hol a hintód? Hozd, és már indulhatunk is! Mert ugye aki
palotába megy, annak megfelelő kocsi is kell. Nem mehet gyalog! Hozd a
hintót!
A királynak a lélegzete is elakadt: "Ez a fickó egy szélhámos! Csak
megjátszotta a nagy egyszerűséget, közben pedig csak arra várt, hogy
beköltözhessen a palotámba!" De most már nem volt mit tenni, hisz ő maga
hívta meg. S mivel tartotta magát a szavához - szamuráj volt, nagy harcos,
hatalmas uralkodó - azt mondta magában: "Rendben. Így jártam. De ez az
ember fabatkát sem ér! Még csak meg sem próbált visszautasítani. Vissza
kellett volna utasítania a meghívásomat!"
Hozatta a hintót, de többé már nem volt boldog, egyáltalán nem. A szentnek
viszont nagyon tetszett a dolog. Úgy ült a hintóban, mintha ő lenne a
király, a király pedig egyre komorabbá vált, és nagyon ostobának érezte
magát. Az emberek meg csak bámultak az út mentén: "Oda nézzetek! A meztelen
fakír a király hintójában!"
És valóban úgy ült ott, mint egy született uralkodó, a király pedig nagyon
szerencsétlenül festett mellette. A szent közben nagyon jókedvű volt. És
minél jobb kedvű lett ő, a király annál komorabb és mogorvább lett. "Most
aztán hogyan szabaduljak majd meg ettől az embertől? Én magam sétáltam be a
kelepcéjébe. Az a sok detektív meg a sok kém mit sem ért - egyik sem látott
át a fickó tervén!" - tépelődött a király. Mintha csak azért ült volna ott az
a szerzetes fa alatt évekig, hogy ezzel elkápráztassa a királyt!
A király már előre berendezte a palota legjobb szobáját arra az esetre, ha
mégis elfogadná a meghívást. De persze egy percig sem hitte, hogy a szent
valóban eljön vele. Ugye milyen megosztott az emberi elme? Csinál valamit,
de közben az ellenkezőjére számít. Ha a fickó ravasz lett volna, akkor
egyszerűen visszautasítja azt mondta volna, hogy "Nem!"
A király tehát berendezte neki a legjobb szobát. A szent pedig bevonult -
ő, aki évekig egy fa alatt ücsörgött és azonnal nekiállt dirigálni: "Hozz
még ezt, hozz még azt! Ha az ember palotában lakik, úgy kell élnie, mint
egy királynak!" A király egyre jobban összezavarodott. Persze, ő hívta meg,
így aztán a vendég bármit is kért, azonnal megszerezte neki. De egyre
nehezebben viselte a szerzetes jelenlétét, és mindennap egyre mérgesebb
lett, mert a szent valóban úgy kezdett élni, mint egy király. Sőt, még
jobban is élt mint maga a király, hiszen a királynak megvoltak a maga
gondjai, a szent meg csak élt, mint hal a vízben. Ha úgy tartotta kedve,
egész nap csak aludt. Vagy sétálgatott a kertben, úszkált kicsit a
medencében, és csak pihent, csak pihent. A király pedig azt mondta magában:
"Ez a fickó egy igazi parazita!"
Egy nap aztán nem bírta tovább, és így szólt a szerzeteshez, aki éppen a
kertben sétálgatott:
- Szeretnék neked mondani valamit.
- Igen, tudom. Már akkor ez nyomta a szívedet, mielőtt még felkeltem volna
a fa alól. Már akkor ezt akartad mondani, amikor elfogadtam a meghívást. De
miért vártál vele ilyen sokáig? Feleslegesen szenvedsz. Látom, hogy
mennyire nyomorultul érzed magad. Nem is jössz már hozzám. Nem kérdezel
nagy metafizikai, vallási dolgokról, mint ahogyan akkoriban tetted, amikor
még a fa alatt üldögéltem. Tudom, mit akarsz kérdezni. De miért kellett hat
hónapot így elpocsékolni? Ezt nem értem. Ott helyben meg kellett volna
kérdezned, és azon nyomban tisztáztuk volna az egészet. Tudom, hogy mit
akarsz kérdezni, de azért csak kérdezz!
- Csak egy dolgot szeretnék tudni. Valójában mi a különbség most közted és
köztem? Nagyobb luxusban élsz, mint én! Sőt, nekem még dolgoznom is kell, és
az egész ország boldogulásáért én felelek, de neked még munkád sincs,
gondod sincs, semmiért nem vagy felelős! Féltékeny vagyok rád! És persze,
hogy nem jövök már hozzád, hiszen már nem hiszem, hogy* *bármi különbség is
lenne közöttünk. Gazdagságban élek, de ha úgy vesszük, te még nagyobb
gazdagságban
élsz, mint én. Mindennap azt mondod: "Hozzátok az aranyhintót! Kocsikázok
egy kicsit. Hozzátok ezt, hozzátok azt!" Finom étkeket eszel. És már nem is
vagy meztelen többé; a legjobb ruhákban jársz. Hát akkor mi a különbség
közted és köztem?
- Ezt a kérdést csak úgy válaszolhatom meg, ha velem jössz. Menjünk ki egy
kicsit a városból! - nevetett a szerzetes.
A király követte őt; mentek, mentek, hosszú ideig csak mentek, átmentek a
nagy folyón is, de csak mentek tovább. A király közben folyton azt kérdez
gette:
- Minek megyünk még tovább? Miért nem válaszolsz most?
- Várj egy kicsit! Megkeressük a legjobb helyet a válaszhoz.
Aztán amikor eljutottak az országhatárhoz, a király így szólt:
- Most már aztán tényleg álljunk meg! Ez itt a királyságom határa!
- Pontosan ezt a helyet kerestem. Én nem megyek vissza. Velem jössz, vagy
visszamész?
- Hogy mehetnék veled?! Itt van a királyságom, a vagyonom, a feleségeim, a
gyermekeim! Hogy mehetnék veled?!
- Most már látod a különbséget? Én továbbmegyek, és még csak hátra se
nézek. Ott voltam a palotában, élveztem a gazdagságot, de nem voltam
birtokló. Te birtokló vagy. Ez a különbség. Én továbbmegyek. -
Azzal levetkőzött meztelenre, visszaadta a királynak a drága ruhát. -
Tartsd meg a ruhádat, és légy újra boldog!
A király megértette, hogy milyen bolond is volt; most már látta, hogy ez az
ember valóban hatalmas kincs, igazi drágakő. A lába elé borult, és kérlelte:
- Ne menj! Kérlek gyere vissza velem! Nem értettelek. De most már mindent
értek! Igen, te egy igazi szent vagy!
- Visszamehetek, de ne feledd, akkor megint szomorú leszel! Nekem mindegy,
hogy itt vagyok, vagy ott vagyok, de te megint szomorú leszel. Engedd meg,
hogy boldoggá tegyelek! Nem megyek vissza veled.
A szerzetes minél inkább hajtogatta, hogy elmegy, a király annál jobban
ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen vele. Aztán a szent így szólt:
- Most már elég! Látom, hogy ostoba vagy! Visszajöhetek veled, de amikor
csak kimondom, hogy "visszajöhetek", a szemedben máris látom a régi félelmet.
"Lehet, hogy megint átver! Lehet, hogy csak színjáték volt az egész, hogy
itt a határon levetkőzött, és azt mondta, hogy elmegy, mert tudta jól, hogy
ezzel mély benyomást tehet rám"
Ha visszamegyek, megint nyomorultul fogod érezni magad, és én ezt nem
akarom.
Jegyezd meg jól, a kérdés nem az, hogy van-e vagyonod, vagy nincs, hanem,
hogy hatalmába kerített-e a birtoklási vágy, vagy sem. Nem az az egyszerű
ember, akinek semmije sincs, az az egyszerű ember, aki nem birtokló, aki
bármit el tud engedni könnyedén, aki soha nem néz vissza.
Az egyszerűséget nem lehet gyakorolni, az egyszerűség az ártatlanság
következménye. Ha elfojtod az igazi énedet - és ha megjátszol valamit,
akkor bizony el is fojtasz magadban valamit, akkor majd valahol máshol, más
formában fog visszaköszönni. Így csak egyre komplikáltabb, egyre ravaszabb,
egyre számítóbb, egyre fegyelmezettebb leszel; egyre inkább olyan, amiért
az emberek majd tisztelnek és becsülnek.
Ha élvezni akarod az egódat, a legjobb, ha szent leszel. De ha igazán
ünnepelni akarod a létezést, akkor csak légy teljesen szokványos, totálisan
hétköznapi, élj egy teljesen szokványos életet, mindenféle erőlködés
nélkül. Élj a pillanatnak! Ez az ártatlanság, és az ártatlanság elég. Ne
akarj egyszerűvé válni! Milliók próbálták már, és egyáltalán nem lettek
egyszerűek. Sőt, inkább csak komplikáltabbakká váltak, teljesen
belebonyolódtak a saját eszmerendszerük dzsungelébe.
Szabadulj ki az elméből - ez az ártatlanság. Légy elme nélküli - ez az
ártatlanság. Minden más magától következik majd. És amikor minden más
magától jön, annak hatalmas varázsa van. Ha tettetsz, ha megjátszol valamit,
az mesterkélt lesz, szintetikus, annak semmi köze nem lesz a természetességhez.
Ha magától jön, akkor azonban igazi boldogság és áldás lesz.
Osho
Azt hiszem, sokunkra ráfér e mese tanulságainak a levonása!
2012. január 9.
Jim Carrey és a tudatosság!
Egy fantasztikus videóba botlottam bele, melyet szeretnék Veled is megosztani.
Minden egyes szavával maximálisan egyetértek.
Itt Jim Carrey nem bohóckodik, ahogy megszokhattuk tőle, hanem nagyon is mély, emberi életfilozófiáról beszél.
Lássuk a videót!
Minden egyes szavával maximálisan egyetértek.
Itt Jim Carrey nem bohóckodik, ahogy megszokhattuk tőle, hanem nagyon is mély, emberi életfilozófiáról beszél.
Lássuk a videót!
2011. augusztus 11.
2011. május 26.
Ha veszítettél már el valakit...
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk ...rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani." Müller Péter
2011. május 22.
Pokol vagy Menyország?
Egy nagyon kedves barátom küldte e történetet. Gondoltam, Te is szívesen elolvasnád és megosztanád másokkal.
Lehet, hogy Te is ismered. Tanulsága miatt érdemes végigolvasni.
Istennel beszélget egy ember.
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
- Én ezt nem értem!
- Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.
- "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön."
Felmérés szerint az emberek 93%-a nem küldi tovább ezt a levelet. Csak 7 % az, aki úgy érzi, megosztaná a kanalát másokkal is.
2011. május 19.
Eckhart Tolle - Az emberi létezés legfontosabb dimenziója
A gondolatnál mélyebben...
Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk azt a dimenziót magunkban, ami mélyebb a gondolatnál.
Ez a tanítás nem nyugszik tudáson, érdekes tényeken vagy új információkon. A világ már tele van ezekkel. Sokféle gombot meg tudsz nyomni megannyi eszközön, amik rendelkezésedre állnak és máris megkapod az információt. Fuldokolsz az információban.
És végső soron mi a lényege ennek? Több információ, több dolog, több ebből, több abból. Megfogjuk-e találni az élet teljességét több dolgon keresztül, valamint hatalmasabb és nagyobb bevásárló és sétáló utcákban?
Megfogjuk-e találni magunkat a gondolkodó és analizáló képességünkön keresztül és azzal, hogy felhalmozunk több információt és több dolgot? Ez a ’több’ megfogja-e menteni a világot? Ezek csak formák.
Ezt soha nem tudod a forma szintjére hozni. Soha nem fogod eléggé jól megszervezni és felhalmozni a formákat, amikről azt hiszed, hogy szükséged van rájuk ahhoz, hogy teljesen önmagad legyél.
Néha azért ezt rövid időszakokra meg tudod tenni. Hirtelen megtalálsz mindent, ami működik az életedben. Az egészséged jó, a kapcsolataid nagyszerűek, van pénzed, tulajdonaid, szeretnek és tisztelnek mások.
De nemsokára valami elkezd eltűnni itt vagy ott, vagy az anyagiak vagy a kapcsolatok vagy az egészséged, munkád, élethelyzeted. Ez a természete a formák világának, itt semmi sem állandó sokáig – ezért az újra elkezd szétesni.
A hang a fejedben soha nem marad csendben és ez válik azzá a civilizációvá, ami a forma megszállottja. Ezért nem tud ’ez’ semmit az emberi létezés legfontosabb dimenziójáról. A szenteltről, a csendről, a formanélküliről, az isteniről.
Mit nyersz azzal, ha megszerzed az egész világot, és elveszíted önmagadat?
Azt mondták egyszer: Két út vezet a boldogtalanság: ha nem kapod meg, amit akarsz, és ha megkapod, amit akarsz.
Amikor az emberek elérik azt, ami a világ szerint kívánatos – vagyon, elismertség, jólét és egyéb eredmények, még mindig nem boldogok, vagy ha még is, nem sokáig. Nincsenek békében önmagukkal. Nincs tökéletes biztonságérzetük, nincs bennük megnyugvás.
Az eredményeik nem adják meg számukra azt, amit igazán kerestek önmagukban. Nincs meg az az érzés, hogy gyökeret vertek az életben, vagy ahogy ezt Jézus nevezte az élet teljességében.
A jelen pillanat formája a bejárat a formamentes dimenzióba. Ez egy szűk kapu, amiről Jézus is beszélt, ami elvezet az élethez. Igen nagyon szűk, csak ez a pillanat az.
Ahhoz, hogy megtaláld szükséges felgöngyölítened az életed kéziratát, amin az élettörténeted íródott, a múlt és a jövő. - A könyvek létezése előtt ilyen tekercsek voltak, amiket elolvasás után egyszerűen csak feltekertél.
Tehát rakd félre a történetedet, ez nem az, aki te valójában vagy. Az emberek általában úgy élnek, hogy teherként cipelik a múltat és a jövőt, a személyes történetük terhét, és közben remélik, hogy beteljesítik magukat majd a jövőben. Ez nem fog megtörténni, tehát tekerd fel a régi kéziratokat. Legyél kész rá.
Ezt a problémát nem tudod megoldani gondolkozással, azzal csak további problémákat teremtesz. A megoldás mindig megjelenik, mikor kilépsz a gondolkodásból, csendessé válsz és teljesen jelen vagy, még ha csak egy pillanatra is. Majd egy kicsit később mikor a gondolat visszajön, hirtelen egy kreatív felismerés jön, ami előtte nem volt ott.
Engedd el a túlzott gondolkodást és meglátod, hogyan változik meg minden. A kapcsolataid megváltoznak, mert nincs igényed arra, hogy a másik személynek kellene tennie érted valamit, ami által megnövelheted az éntudatodat. Nincs szükséged arra, hogy összehasonlítsd magadat másokkal vagy, hogy próbálnál többé válni, mint valaki más ezáltal is megerősítve az azonosulásodat.
Megenged mindenkinek, hogy azok legyenek, akik már eleve is azok. Nincs szükséged arra, hogy megváltoztasd őket vagy másként viselkedj ahhoz, hogy boldog lehess.
Nincs semmi rossz az új dolgokban, tevékenykedsz, felfedezel új országokat, találkozol új emberekkel, elsajátítasz új tudást, fejlődsz testileg-lelkileg, teremthetsz bármit ebben a világban.
Csodálatos dolog teremteni a világban és itt mindig több van, mint amit te tudsz.
A kérdés most ez: keresed azt magadban, hogy mit tudsz tenni? Megkísérelsz hozzáadni többet ahhoz, akinek gondolod magadat? Megrögzötten igyekszel a következő pillanat felé és az az utánira, remélve, hogy találsz majd valami beteljesedés érzést?
A létezés értékessége a te valódi különlegességed. Amit az egos én keresett az ő története szintjén –azt, hogy különleges akarok lenni – ez elfedte azt a tényt, hogy nem tudsz már különlegesebb lenni, mint ami már most vagy. Nem azért vagy különleges, mert te sokkal boldogtalanabb vagy, mint bárki más, hanem mert te képes vagy érezni a szépséget, a drágaságot, az értékességet, az életteliséget mélyen magadban.
Mikor jelen vagy ebben a pillanatban, megszakítod a történeted folyamatosságát a múltat és a jövőt. Az igazi intelligencia felemelkedik, ami egyben a szeret is.
Az egyetlen út, amelyen a szeretet beáramolhat az életedbe, az nem a formán keresztül vezet, hanem a belső tágasságon, ami a jelenlét. A szeretet forma nélküli.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)